Volt egy nap 1969-ben, amikor egy korábbi célkitűzésnek megfelelően rendezték volna a fővárosi házszámozást. Ez a gyakorlatban azt jelentette - volna -, hogy 1969. szeptember 1-ig cirka százezer budapesti lakosnak megváltozik a lakcíme - anélkül persze, hogy elköltöztek volna.
Tulajdonképpen az alapötlet nem volt rossz, Budapest házszámozási rendszere - mint a HVG e tárgyú cikkéből is kiderül - még régen, 1855-ben kezdett a maihoz hasonlóan körvonalazódni, de hivatalosan csak 1875-ben öltött szabályrendelet formában alakot. Korábban úgynevezett telekszámokat használtak, ami a házszám és a helyrajzi szám különös keveréke volt: lényegében 1-től kezdődően végigszámozták egy-egy település(rész) összes házát, telkét, és a település, vagy az utca nevével kombinálva adták meg lakcímként. Például a Dohány utcai zsinagóga ma a 2-es házszám alatt található, de 1844-ben a Tabakgasse 376. címen volt ismert, noha nyilvánvaló, hogy az utcában nem volt ennyi telek. 1875-ben ezt váltotta fel az utcánként újrakezdődő házszámozás. Akkor véglegesítették azt is, hogy az utcák egyik oldala a páros, a másik a páratlan számokat viselje, korábban előfordult ugyanis, hogy a házszámok folyamatosan haladtak, az egyik oldalon növekedve, a másikon csökkenve.
A ma V. kerületi Leopold (Lipót, ma: Váci) utca és a Müllner (Molnár) utca közt nyitandó közterület szabályozási térképe 1860-ból. Jól leolvashatók, az olyan, ma már vadnak tűnő ház- (valójában: telek-) számok, mint a Leopold gasse 192., vagy a Müllner gasse 155. Az is látható, hogy a telekszámok kiosztásában nem sok logika volt (figyeljünk a sorrendre: 151., 155., 154.) (forrás: Budapest Főváros Levéltára/Hungaricana)